Ablakomon eső éles hangja kopogtat
Hallom, látom, miközben gondolatim sikongat. .
A szél fúj és tombol, teám vize már forr
de az érzés szétmorzsol, nem jön a nagy mosoly.
Bár tudhatnám bennem mi tombol?
Olyan vihar, mint az őszi éjszakában?
Nem, csak egy-egy orkán feltámad olykor
Csend! Szívem és lelkem tánca ez némaságban.
Szívem bánatában emészti magát,
Ki húzza ki az ő méregfogát?
Az elme sem törekszik már annyira,
Kettejüket romantikus nászban hagyja.
Lelkem az, ki tárt karokkal várja,
de most e táncot ő is elhibázza.
Botladozik tovább, cipője is javításra vár
Egyedül mostohább, nem szárnyalhat igazán.
Fájlalja, hogy táncpartnere a színpadon egyedül hagyta.
Van még, mi hamvaiból e reménytelen párát újra feltámasztja?
Ez egészen biztosan nem az eső hangja, de még csak nem is az édesanyja.
De tudom, lapul egy érzés, amivel újra előcsalja.
Lelkem a szívemet a táncparketten reménytelen várja
Szüntelen ő viszont, csak gyengén a vérem pumpálja.
Megfoghatnák egymás kezét,
és eltáncolnák az élet angol keringőjét.
