Elfelejtettem megemlíteni, hogy a
távolság kettőnk közt éppen egy arasznyi.
Lelkemben elaludt a láng, mert elvesztettem
kinek elmondtam, mi bánt.
Éppen, hogy eltelt egy hét
és már jött is a következő év.
Elsőre kijelenteni nem mertem, hogy
azon a hétfőn valóságra leltem.
Teltek az órák és én csak beszéltem
Ő tisztán válaszolt, ugyanis mindent megértett.
Arcomon a véremből fakadó könny
Tiszta volt, mint a pára, ami hajnalban jön.
Tébolyultan ott álltam és csak vártam
hogy, felébresszen érthetetlen álmomban.
Rájöttem, hogy teljesen ébren vagyok
Hiszen olyan gyorsan teltek a pillanatok.
Magamba zuhanva néztem a tájat
Kerestem a szívem kulcsát, de hiába
Egy belső hang éppen ezt kiáltja:
,,Szüleid hibája, sorspecsételő érzéketlen dráma"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése